Köszönöm a sok választ! A tőletek kapott visszajelzések alapján azt kellett leszűrnöm, hogy mindannyiunknak nagyon különbözőek a megélései egy hirtelen bekövetkezett traumás eset kapcsán, ami ott és akkor csak nekünk tartogat tapasztalati úton nyerhető személyes tanulási folyamatokat.
Saját balesetem kapcsán újabb megélésem az emberek egymáshoz való hozzáállása, az együttérzés gyakorlása volt. Ez egy alapvető tapasztalás számomra szemléletfejlesztői munka szempontjából.
Tulajdonképpen, ha nem követtem volna el egy óriási baklövést, nem tapasztalhattam volna meg ezt.
Rengetegen telefonáltak, érdeklődtek, hogy mi van velem. És egyszer csak néhányan elkezdték mondani, hogy mit kellett volna tennem. Miért nem volt rajtam sapka? (Mert ez volt a nagy baklövés. Nem volt rajtam sapka. Bár megjegyzem, nem a fejemből csináltam krumplipürét, hanem a könyökömből.) 🙂
Ez egy idő után elkezdett bosszantani.
Alapvetően nem vagyok felelőtlen, igyekszem mindenre odafigyelni, igyekszem óvatosan csinálni dolgokat.
De! És azt hiszem, mindannyiunk életében mindig ott lebeg az a „De”. Mert valahogy nem tudjuk az egész életünk minden pillanatát 100 %-ig bebiztosítani, nem tudunk mindig szabályosan működni, mert igenis becsúsznak hibák még annak is, aki aztán nagyon odafigyel.
Hogy miért is vannak a hibák? Sokan mondják, azért, hogy tanuljunk belőle. A kérdés mindig az, hogy valóban tanulunk-e belőle vagy, hogy a fejlődésre próbáljuk meg használni az ilyen helyzeteket? Másrészt én azt gondolom, nem csak azért vannak, hogy tanuljunk, hanem azért is, hogy más helyzetekben más emberekkel is találkozzunk. Erre a gyógytornászom csak annyit mondott, hogy ha nem lett volna ez a baleset, akkor mi nem találkoztunk volna és ez egy jó dolog a rosszban.
Tehát a hiba pedig a hibázónak szól, sokszor nem csak a hibáról, mert minden mindennel összefügg. Ha el kellett esnem, hogy találkozzam a gyógytornászommal, akkor az most hiba vagy nem hiba? 😉
Az emberek szeretik megmondani egymásnak, hogy mit kell tenni, hogyan kell cselekedni. Szeretik felhívni a másik figyelmét annak gyengeségeire. Ez egyfajta önigazolás, hogy lám-lám, ők milyen jól is tudják ezt az életet. 🙂 Másik oldalról pedig saját gyengeségük elfedése. A legviccesebb az volt, amikor nagy hévvel magyarázta valaki, hogy miként tanult a saját kárán. Vagy a másik, miért nem volt rajtam sapka taglalására kibökte, hogy ő sem szokott sapkát viselni. Hát ez csúcs. 😀
Hahó, van ott valaki? Emberek? Értitek miről beszélek? 😀
Vajon ennek mi értelme van? Mi értelme van annak, hogy felhívsz egy elesett embert, megkérdezed, hogy hogy van és mellesleg megjegyzed, hogy hát azért még ezt is meg azt is kellett volna tenni és egyébként meg felelőtlen így, meg úgy. Majd megjegyzed, hogy ugyanilyen hibákat már te is elkövettél, tehát te is a saját hibádból tanultál. 🙂
Miért hívtad fel? Azért, hogy együtt érezz vele? Azért, hogy felajánld a segítségedet? Vagy azért, hogy a baj mellé kedvesen még jól le is szídd, hátráltatva ezzel a gyógyulását?
Láttam azt, hogy a rengeteg visszajelzésben néhányan elkezdték kritikusan latolgatni, hogy hol hibáztam el a dolgot, miközben bele sem gondoltak valódi szándékukba. Abba, hogy tulajdonképpen meg akarták kérdezni, hogy vagyok.
Itt gondoljunk egy pillanatra a kvantumszemléletre, ami azt mondja, hogy a megfigyelő szándéka meghatározza egy helyzet alakulását. Akkor most mi is a szándékunk?
A legmeghökkentőbb az az esetem volt, amikor jóval a baleset után egy számomra ismeretlen emberrel találkoztam a malomban (nem viccelek, oda járok lisztért. Tuti liszt, ha valakit érdekel megírom az elérhetőségüket.) és az ő jelenlétében megkérdezte tőlem a molnár, hogy vagyok. Majd ez az ember elkezdett nekem magyarázni, hogy a balesetek mindig érzelmi blokkok eredményei, stb., stb. és mellesleg menjek el hozzá gyógyításra. 🙂 🙂 🙂 Se köpni se nyelni nem tudtam, csak mosolyogtam és bólogattam. Majd megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik. No, szerintetek? Kvantumgyógyítással. 😀 (Itt már majdnem elkezdtem hangosan röhögni.) Kint azért még megvárt és a kezembe nyomott egy szórólapot. 😀 Höc, höc, kakukkolva mentem hazáig. 😀 Gyakorlatilag meg sem hallotta, hogy azt mondom, én is foglalkozom ezzel.
Huh, hát ez akkora történés volt, hogy néhány napot végig hápogtam és nem tértem magamhoz. Alapjaiban döngette meg a gyógyításról és gyógyítókról az elképzeléseimet…
Rádöbbentem, te jó ég, én nem akarok senkire semmit ráerőszakolni. Úgyhogy ezennel megkérlek, ha már nem akarsz olvasni, könyörgöm, iratkozz le a listámról! És ezer bocs a zavarásért!
Ha azonban továbbra is érdekel a kvantumszemlélet és a többi témám, akkor továbbra is szívesen beszélgetek veled.
Még nem fejeztem be a lelki oldalt, holnap folytatom….
Szeretettel,
Réka
Szeretnél megismerkedni a honlap témáival? Kattints a szövegre és olvasd el a Köszöntelek A Lélek Illata honlapján című írást.
Hiba: Kapcsolatfelvételi űrlap nem található.
Ha szeretnél feliratkozni a blogértesítőmre, elküldöm neked ajándékba.
